Egy nyugdíjas budapesti magyartanárnő temetésén járva megtapasztaltuk milyen a klasszikusan olcsó magyar temetés.
Zámbó Jimmy dallamai szűrődnek ki a recsegő hangszóróból, nem nagyon tudni, hogy kinek az ötlete volt a zeneválasztás, de most már mindegy is. Meghatónak megható, többen könnyeznek a hátsó sorokban is.
A fehér szegfű a hangsúlyos a virágdíszeken. A kicsit barnásba hajló szirmok messzebbről nem is láthatóak.
A szertartást vezető pap azt az egyházat képviseli, amelytől az elhunyt élete során már rég elfordult. Amikor a férje elhagyta egy osztrák fotómodell miatt, a válása miatt rossz szemmel néztek rá a gyülekezetben, akkor hagyta ott a közösséget. Harangozás most nem lesz, mert ahhoz 10 évre visszamenőleg be kellene fizetni az egyházadót.
A kórusból csak azok az asszonyok jöttek el, akiknek így szerda délelőtt tényleg semmi egyéb dolguk nincs. Gyengén halló, erős hangú asszonyok, akik teljes szívből igyekeznek a pappal menni a dallam ívén.
A gyászbeszéd tele van közhelyekkel és hatásvadász, bárgyú versekkel, amelyek inkább a szónok érzelmi színjátékát szolgálják, mintsem a gyászoló család emlékezését.
Díszmagyarba öltözve érkezik a sírásó személyzet, miközben ásnak, egyikük börtöntetkókkal díszített nyakán annyira feszül a minden héten gondosan kimosott halványszürke ing, hogy belevörösödik a feje. Fújtatnak és szipognak a hideg szélben. Orrba csap az alkohol vagy az aceton szaga, ahogy megfordul a szél.
Jó, hogy hamar vége.
Talán hamar el is feledjük.
Mi nem így akarunk búcsúzni.